Blogs I follow:

Kérlek…

Minden szavad mély nyomot hagy. Lehet, hogy gyógyító hatását mutatja meg, vagy épp azt, hogy milyen mély sebet felejt rajtam.
Mintha egy kést szúrtál volna a bőröm alá.
Mintha a fegyvered golyói még mindig ott pihennének a húsomban.
A szavaid, akárcsak a pengék…ezúttal. Bántottak.
Szétroncsolták a hitem, a bizalmam, a biztonságom. Letépték a jobb lábam, a tartógerendám…mint egy taposóakna. Pillanatok alatt kitéptek belőlem téged. Talán jobb is.
Jobb is, hogy így alakult. Nem bánom vidd csak.
Emléknek.
Emlékezz rám, még ha ezt így is kellett elintézned.
Szomorú, hogy így végződött, vagyis inkább fáj, de nem baj, túl leszek rajta.
Ezen is, mert nincs más választásom, nem hagytál más választást.
Ne aggódj, nem a Te hibád. Én engedtelek túl közel magamhoz.
Én rontottam el.
Haragudtam rád, amiért ezt tetted, de nem okolhatlak csak téged. Pofára ejtettél, de semmi gond, jobb, ha az ember időben felkészül az ilyesmire, hiszen hány maflást fog még kiosztani az élet… Tulajdonképpen köszönettel tartozom neked, amiért elkezdtél “felkészíteni”. Remélem én is tudtam adni neked valamit, egy részemen kívül.
Köszönöm az időt, és a szép emlékeket.
Ismersz…tudod, hogyha valamit, hát azt megtanultam az élettől, hogy időben tovább kell állnom. (Különös és ijesztő, hogy 15 éves fejjel, ezt kell mondanom.)
Azt hiszem, itt az idő. Sőt, egyenesen tudom.
Én nem szeretnék tőled haraggal elválni. Jobb volt ez, annál. Maradjunk köszönőviszonyban.
Csak annyit kérek, hogy hagyj.
Csak hagyj békén.
Ígérem, tőlem békében élhetsz…eltűnök, de kérlek…te is adj nekem ennyit, búcsúajándékként.

,,

I’m stronger than this…

What happened?!